Kedves barátaim! Mivel a blog.hu annyira rossz, hogy már gyakorlatilag használhatatlan, még idejében, mielőtt sok dolgom lenne itt, átviszek mindent ide:

http://etiopblog.blogspot.com/

Kérlek, ezt olvassátok ezentúl. Innen egyelőre nem törlök, de nem is írok ide semmi újat.

Üdv:

titusz

Tegnap este kimostam a ruháimat (persze nem mindet, csak amit hordtam). A reggeli ugyanaz volt, mint tegnap, de ma zöld teát ittam hozzá. Nem mondanám, hogy különleges volt: sima zöld tea.

Érdekesen indul ez a nap, arra gondoltam, hogy mostanság kezdődik el, ma vagy holnap, az, hogy szépen elmúlik 

-- hopp, áramszünet lett, ami persze a laptopot nem érinti, de a hálózatot igen, úgyhogy nem tudom, mikor küldöm el a levelet --

szóval, hogy elmúlik az első találkozás okozta meglepetés, rácsodálkozás és átveszi helyét a mindennapok megismerése, a beilleszkedés. Úgy gondolom, most jönnek majd az itteni világ árnyoldalai, amit a maga módján ugyanolyan kíváncsian várok, mint az eddigi élményeket. Hozzá kell tennem, már ezekben az első napokban is sokat tapasztaltam, hiszen nem mint turista csöppentem ebbe a világba és a nem is úgy állnak hozzám akikkel az egyetemen találkoztam. 

Kíváncsi vagyok a házra, amit mutatni szándékoznak. Legkésőbb holnap házat kell találnom, de legalábbis valamiféle szállást. Izgulok, de nagyon (aztán persze kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű, de erről majd később).

Ami a telefont illeti, Daniel viszonylag otthon van a témában, érdekli az ilyesmi. Határozottan állította, hogy Nokia-t, Samsung-ot nem szabad venni, mert itt mindegyik kínai hamisítvány. Szerinte akkor már érdemesebb egy eleve kínai vagy helyi mobilt venni, mert olcsóbb és a hamisítványok semmivel se jobbak náluk. (Visszajött az áram). Ha viszont így van, akkor nem fogok egy csomó pénzt ilyesmire költeni, inkább kikódoltatom 200 Birr-ért (2500 Ft) az öreg Nokiát. Az legalább tuti működik, és nagyon jó a hangminősége, míg egy ilyen akármiféle telefon esetében ez már nem biztos, hogy így van. Azon kívül a napi rendszerességű töltést sem kívánom, mert az ilyen szerkezetek -- éppen a fokozott használat miatt -- éppen akkor szoktak lemerülni, amikor nagyon kellenének. Esetleg később majd veszek egyet, alaposabb körülnézés után. Igazándiból arra lenne jó egy ilyen készülék, hogy könnyebben tudjak e-maileket írni és fogadni, meg térképként használni, netán, ha ez majd lehetséges, Skype-ot vagy Viber-t használni rajta. Ezen kívül néha nem ártana egy szótár program se, de hát azt tudtam, hogy azzal kell elboldogulnom, amit eddig megtanultam.
(Mint Loui Zamperininek a tengeren és a hadifogságban. Tényleg jó könyv, arra gondolok az olvasása közben hogy én meddig jutottam volna a megpróbáltatások elviselésében. Ahhoz képest azok a problémák, amiket nekem kell itt megoldanom nem tűnnek valami súlyosnak. Még csak nem is tűnnek problémának. Sőt, leginkább nyaralásnak tűnnek. – Ajánlom olvasásra mindenkinek: rendíthetetlen, írta Laura Hinnebrand)

Az idő továbbra is jó, milyen is lenne. A nagy magasság okozta tüneteket továbbra sem tapasztalok magamon, hacsak azt nem számítjuk ide, hogy fizikálisan kifejezetten jól érzem magamat (egyelőre, legalábbis).

A szálloda egyébként szintén nagyon afrikai. Lent, a hall egészen jó és nagy. Akárhol elfogadható lenne. Leszámítva a nem feltétlenül működő konnektorokat, melyek közül néhány helyén csak a drótok lógnak. A szoba tiszta ugyan, de milyen sajátságos! Az egyik oldala csupa ablak, fémkeretben, persze egyrétegű üveggel. Több nem is nagyon kell a hideg miatt (azért hajnalban lemegy 10 fok köré), de a két réteg a hangszigetelésben is segítene, bár mondjuk annyira nem zavar a kinti zaj. A teraszajtó – ha elég erősen rángatom, nyílik is is ha elég ügyes az ember, egyből be is lehet csukni. Egy kicsit kopott szőnyeg van a szobában meg egy bazi nagy franciaágy. Ez utóbbi matraca annyira ki van készülve, hogy az eredeti takarót és pokrócot inkább rajta hagytam és a magammal hozott hálózsákkal takarózok, mert így nem érzem annyira a rugókat. E nélkül azért zavarna, hogy jóformán közvetlenül a rugókon kellene feküdnöm.

 Hideg víz van, de egy menetben csak egy-két percig, aztán várni kell egy kicsit. Ekkor sem folyik igazán, csak az első mintegy fél percben üti meg az elfogadható szintet, utána inkább csak csordogál. Vizes és kólás palackokba töltök ilyenkor vizet, azokat könnyebb használni. A wc működik, mert ott nem gond a lassú visszatöltődés, de sajátságos hogy a tartálynak nincsen teteje és közvetlenül a belsejében kell a gombok helyét megnyomni. Ülőke sincs, persze. 







Meg a zuhany se működik, és nincsenek meg a lefolyók rózsái se a zuhanytálcában (amit majdnem sikerült a fallal párhuzamosan beépíteni), sem a mosdókagylóban, sem a padlóösszefolyóban: nem kell belejteni semmit. Az ajtón nem kilincs van, hanem gomb és csak az elején volt zavaró érzés, hogy annyira lötyög, hogy az ember azt várja: menten a kezében marad az egész vagy éppen szétesik.

Világítás van, meglepően gyenge fénnyel. A függönyök jóval nagyobb helyet takarnak mint az ablak fele, de mivel nem nagyon lehet őket odébb húzni, ez végül is mindegy is. És ez nem egy pici motel, hanem egy nagyobb szálloda, éjjel-nappali személyzettel, bárral, konferenciateremmel, étteremmel, több emeleten szobákkal (most is éppen valami konferencia volt itt). Hát, sajátságos, na.

Itt van még egy kép, az erkélyről fotóztam. A mosott ágyneműt teregeti és szárítja a személyzet. Figyeljük meg, hogy bár a kép október legvégén készült, az árnyékok milyen rövidek: magasan álla nap. A kiteregetett lepedők egy-két óra múlva múlva már teljesen szárazak. 

Nos, Etiópia… Immáron 17 napja vagyok itt és most végre rá tudtam magam szánni arra, hogy elkezdjem a blogot. Nem olyan egyszerű ez, és nem csak azért, mert kimondottan nem szeretek és nem is tudok írni. (Itt jegyzem meg, hogy valószínűleg sok elgépelés lesz a szövegben. Akit ez zavar, azt kérem, hogy már most hagyja abba az olvasást és ne bosszantson azzal, hogy a kommentekben erre hívja fel a figyelmet.)

A megérkezés persze, releváns élmény, aztán az első egy-két nap is az. Ekkor kellett volna elkezdenem írni, de a már jelzett írás nemszeretés ebben teljes mértékben megakadályozott. Aztán jött a szörnyű lehangoltság időszaka, az egyedüllét nyomasztó érzése. Nem voltam képes írni, de most már valamelyest túl vagyok rajta (erre azért később kitérek). Meg aztán ott volt a tapasztalatlanság is. Nagyon sok olyan dolog volt, amiről nem tudtam, hogy mi az, miért olyan mire való, hogy használják. Sok esetben nem tudtam, hogyan kell viselkedni, mennyibe kerül valami, és egyéb hasonló problémák. Akkor ezért úgy véltem, még korai írni a tapasztalatokról. Aztán tegnap felvilágosítottak, hogy a blog lényege pont az, hogy naplószerűen írom le, ami történik, nem pedig könyvfejezetként, később, átgondolva. Hát, most már ezt is tudom :) .

A blog eleje a visszaemlékezéseim és az akkori e-mailek alapján, mintegy rekonstruálva az eseményeket készül, aztán, ha utolérem magamat, már valós idejű lesz (remélem).

Itt vagyok, Mekellében. Megérkeztem. Ami azt illeti, nagyon fáradt vagyok és az internet kapcsolat se valami fényes (talán holnap az egyetemen jobb lesz), úgyhogy -- egyelőre -- csak dióhéjban.

Ez életemben a harmadik repülés volt és meg kell mondanom őszintén, nem vagyok oda a repülőgéppel való utazásért. Maga a repülés még csak hagyján, de az a rengeteg macera amivel a beszállás jár… Nem embernek való, én azt mondom. Nézegettem felszállás előtt a többieket: meglepően nyugodtnak tűntek, úgyhogy nem tudtam megállapítani, hogy ez a felszín csupán, vagy tényleg nyugodtak. Persze rögtön megvolt életem nagyedik repülése is, mert Mekellébe Addis-ból szintén repülővel lehet eljutni. A belföldi járatok is jók, tiszták és viszonylag kényelmesek, csak persze kisebbek. És meglepően drágák. Míg a Bécs – Addis-Ababa út 122000 Ft volt, addig az Addis-Ababa – Mekelle út maga 58000 Ft! Igaz, az egyetem visszatérítette az út árát, de akkor is sokallom (persze, nincs versentárs). Most. Az út után, úgy látom, hogy még egyszer fogok repülni, Addisból Bécsbe, aztán nekem erre az életre elég is ennyi. Persze, a jövőt előre nem lehet látni, lehet, hogy életem hátralevő részében havonta kell majd repülővel mennem valahová.

Egyébként az út Bécsből várakozáson felül ment. Az ülés kényelmes volt, a lábamat bőven kinyútva tarthattam és a csomagok is elfértek. Volt valami ennivaló is, nem sok, de pont elég és különben is, éjjel nem kíván sokat az ember. Lehetett válogatni filmekből is, szóval azt hiszem, az útnak ez a része gyerekkel is különösebb nehézség nélkül vállalható. Reggelre értünk Addis-ba. Mivel, ugyebár a déli gépre nem tudtam jegyet foglalni, mert tele volt, meg kellett várnom az este 6-osat. Érdekes, nem gondoltam volna: Addisból Mekellébe napi 4 járat megy! És mind tele is szokott lenni!
Ami a repülőteret illeti Addis-Ababa-ban, nos, leginkább olyan, mint a Déli pályaudvar, bár talán nem annyira lepukkant. Azt azért meg kell mondanom, hogy elmarad a bécsitől. Nagyon. A megérkezés után az útlevél ellenőrzés lassú és körülményes, Mindenki egy várakozórészre jut, ahol sorban kell állni. A sor végén egy kis irodaépület szerű izé van, rajta egymás mellet négy vagy öt ablak, mindegyik mögött egy-egy hivatalnok. Mi kint állunk ez előtt a kis épület előtt, de még bent a repülőtéren. Itt már nincsen sor, az ember megpróbál odajutni az egyik ablakhoz, és oda adani az útlevelét a belépési pecsétért. Az ablakok egyformák, felirat nincs, de nem mindegyik ablakhoz lehet beadni az útlevelet és nem nagyon lehet kideríteni, hogy hová lehet beadni. Néha valamelyik bent ülő fog egy útlevelet, hangosan felolvassa a nevet belőle, ahogy sikerül, és lobogtatja, hátha valaki ráismer. Aki ráismer, hogy az övé, odafurakodik érte és megkapja. Tehát, amikor odajutok megpróbálom oda adni az egyik hivatalnoknak az útlevelet, mire ő mutatja, hogy nem jó, ne neki adja, hanem a kettővel odébb ülőnek. Oké, odajutok, odaadom neki, elveszi, megnézi, aztán ő is gyorsan továbbadja valamelyik társának, aki elmegy vele és mondja, hogy menjek az iroda másik oldalára, majd ott megkapom. Hát, mit tehetek, odamegyek, akkor derül ki, hogy ott is van további négy ablak, mögöttük hivatalnokok. Szemmel láthatóan semmi rendszer nincs az egészben, mert itt sincs kiírva, hogy hol kapom meg az útlevelet. Szerencsére a barátaim felkészítettek erre, mondták, hogy nem kell izgulni, mindig minden megoldódik, csak nem úg, mint Európában. Na, jó, várok. Közben egy utas járkál, kérdezgeti a hivatalnokokat, hogy hol az ő útlevele, mert már vagy negyed órája odaadta és nem tudja, hogy hol van. Senki nem foglalkozik vele. Egyszer csak, mintegy 10 perc múlva, egy hölgy lobogtatja az útlevelemet, mehetek érte. De jó, megint nálam van! Belépési pecsét benne, oké!

Ezt gyerekekkel végigvárni nem lehet túl egyszerű, de szerencsére a kisgyerekeseket előre engedik, sőt előre is hívják. Ez itt már nem Európa, bizonyos dolgokban sokkal rugalmasabbak.

Na, lehet kimenni a városba! Illetve még nem, pénzt kell váltani. A helyi fizetőeszköz a Birr. Egy USD nagyjából 20 Birr, egy Birr pedig körülbelül 14 forint. A repülőtér valóban különös: itt-ott kordonokkal van elzárva egy-egy része, már részén meg kapukon lehet közlekedni. Semmiféle rendszert nem sikerült felfedeznem benne, de akárki helybelit kérdeztem, nagyon segítőkészen megmutatta, amit kértem. Például, a pénzváltót. Én azt mondom, hogy aki Afrikába akar menni, az olvasson előtte Rejtő Jenő könyveket, érdemes, most is nagyon hasonlít arra, amit akkor írt. Itt van jelen esetben ugye, ez a pénzváltó. Ez egy nemzetközi repülőtér, egy 100 millió ország fővárosában, szóval azért még a világvégén innen. Ehhez képest a pénzváltó egy meglehetősen kopott és csak kicsit koszos irodában ül egy kopott asztal mögött. Én adok neki dollárt, mire ő fogja a számológépet, a papírokat és nyugta könyvet, kiszámolja az összeget, beírja a könyvbe, aztán megkapom a Birrt. De micsoda pénzek ezek! Először reklamálni akartam, de aztán arra gondolta, hogy itt ez a normális, így aztán nem tettem (igen, később láttam, ez a normális): a pénzek gyűröttek, koszosak, szakadtak. Magyarországon ilyen állapotú papírpénzzel sehol se lehetne fizetni és ezzel nem túlzok. A papírpénzeik döbbenetesen silányak, agyonhasználtak, nemritkán csak rongyok és persze koszosak. Na, mindegy, én akartam idejönni, tessék, itt van, megkaptam.

Ha mindez megvan, lehet kimenni a városba. Hihetetlen, de tényleg. A levegő friss és tiszta, de beljebb már kellemetlenül füstös is tud lenni. Ne feledjük, a felföldön vagyunk, 2300 méter magasan! Mégis, ezzel együtt is, egészen fantasztikus az első élmény! Minimum 30 taxi-t utasítottam vissza, amelyek zöme egészen csodálatosan szakadt kocsi (sétálni akartam). Bármit veszel, simán szemtelenül nagy árat mondanak, de mondjuk sok esetben ezzel együtt is a magyarországi árak alatt maradtak (azán később majd kiderül, hogy nem olcsó ám itt minden!). Mivel ezzel most nem akartam foglalkozni, mert nagyon keveset aludtam és nagyon fáradt és álmos voltam, csak egyszer alkudtam, úgy, ahogy Stefi barátom tanította. Egy palack vizet 20 birr-ért akartak adni (kb. 200 Ft), és meg egyszerűen kinevettem és azt mondtam, hogy szó se lehet róla és továbbindultam. És tényleg: rögtön lement az ára. Amilyen hülye vagyok, persze 15-öt adtam érte, pedig a 10 is sok lett volna, de lám, működik a dolog.

Az ország fővárosában a nemzetközi repülőtér környéke persze zsibong. Körülbelül olyan kapkodós és gyors ott az élet, mint mondjuk Tiszalökön. Egy embert láttam, aki szaladt, de az is mosolygott közben valamin. Ahogy sétáltam az úton (járda nem mindenütt van, függetlenül a forgalom nagyságától) egész sok ember szólított meg, beszélgettünk, csak úgy. Volt, hogy egy Ladással beszélgettem (sok az öreg, szakad 1200-as Lada, de tényleg sok), volt, hogy két lány köszönt rám, kezet fogtunk, aztán ment ki-ki a maga dolgára. Hihetetlen élmény. Sokan csak úgy, az utca széléről köszöntek, érdeklődtek, hogy vagyok. Ha erre én megálltam és válaszoltam, akkor pedig beszédbe elegyedtünk. Alapvetően jól használható itt az angol, simán és gond nélkül elboldogultam vele (ja, eddig... holnap már biztos előjön más is.)

Nagyot sétáltam és csakugyan belefutottam a kéregető gyerekekbe, amiket mások már megírtak. Nem valami jó élmény, sőt nagyon kellemetlen, nem tudtam mit kezdeni velük, ezt még tanulnom kell: vagy négyen voltak, kicsik, szó szerint körbevettek, tapogattak, így jobb híján megfordultam és visszamentem egy útkereszteződésnyit. Viszont tényleg egészen hihetetlenül közvetlenek az emberek, akikkel találkoztam. Ilyen Magyarországon nincs, nem tapasztalható. És senki, SENKI nem siet, sehová. Majd odaér.

Kisboltok vannak, az út szélén helyi kispiac 10-30 eladóval, kölessel, banánnal, akármivel. Mellette – szintén az út mellett – autóbontó és autószerelő. Ott helyben bont, szerel megy a biznisz.. Egyébként lassan vezetnek (később, már Mekellében, tök néptelen, kétszer két sávos úton, este is 70-nel jöttünk be a városba, és még így is megelőztünk egy egészen fantasztikusan leharcolt taxit, mellettünk meg nem ment el senki.)

Visszafelé sétálva, 11:30 körül, leültem a repülőtér előtti egyik egy utcai büfébe. Kólát ittam, hogy ne aludjak el és egy könyvet olvastam. Néztem, hogy valamit főznek kint, sörös rekeszeken ülve, egy-két betondarab között tüzelve a földön, nagyon lassan, sokszor ellenőrizve, hogy jó-e már, de tényleg nagyon sokáig melegítve. Kávé volt. Na, mondom, egy életem, egy halálom, ezt most megkóstolom. Egy kis csészébe kaptam, két cukorral. De micsoda kávé! Azt kell mondanom, hogy jó volt, majdnem kértem még egyet. Semmi keserű, savas mellékíz, semmi pörkölési íz, hanem nagyon selymes, finom ital volt. Ez igen, ez így tényleg finom! De mondjuk, nem is kapkodták el. 6 Birr volt (70 Ft).

Utána már eléggé kijött rajtam a többnapos alváshiány, úgyhogy délután négyig felváltva szenvedtem és olvastam, járkálni mert nem akartam, mert egész délelőtt (7:30-tól 11:30-ig) azt csináltam.

Négykor bejelentkeztem a repülőtérre, aztán vártam a felszállást. Mekellébe kisgép megy, akkora belül, mint egy busz. De csak egy óra a repülőút és van szendvics meg üdítő.

Megérkeztem, vártak, elhoztak a hotelbe, Itt vagyok. Érdekes egy hotel. Az alja, a bár az nagyon jól meg van csinálva, de a szoba már erősen afrikai. Az ÁNTSZ simán bezáratná. Tiszta ugyan, de lepukkant -- és éppen elkaptam egy vízhiányt is.

Ja, igen, az időjárásról: csuda élmény!
A Nap magasan jár, pont, mint nálunk Júniusban. Nagyon meleg mégsincs, mert Addis-Ababa is magasan van, 2300 m-en! Enyhe szél fújt, és olyan idő volt, mint otthon egy szép április végi napon. Csak persze ehhez milló virág, muskátli, pálmák, egyebek járnak itt. Az éjszaka se nagyon hideg, 16 fok körül van és ahogy kel a nap, azonnal meleg lesz, de nem forróság! Egy egyszerű fehér kalapot hordtam, azért a magas napállás leégethetne, ha nem figyelek. Azt kell mondanom, hogy egyszerűen csak kellemes az idő. És a 2000 méter feletti magasság hatása abban nyilvánult meg, hogy még csak nem is köhintettem, pedig tényleg sokat sétáltam egy nehéz hátizsákkal és a laptoptáskával. Szóval, ettől nem kell félni Most, itt Mekellében is olyan magasan vagyok, mint a gyógyszállók a Tátrában.

Ez volt az első nap. Mély és nagyon intenzív élmény volt, az biztos, de az nem derült ki belőle, hogy milyen lesz itt élni egy ideig és hogy hogy fogom viselni. Egyelőre azonban tetszik, de nagyon. Remélem, a házkeresés és az egyetem nem változtatja meg ezt a képet.

Hogy kezdődött? Régi terv volt, hogy egyszer, egy kicsit hosszabb időre elmenjünk valahová, ami más, mint Magyarországon, konkrétan Pécsen. Az rögtön látszott, hogy Európában, a legtöbb helyen az élet, az emberek, a kultúra nagyon hasonló az itthonihoz, tehát messzebbre tekintettünk: leginkább Afrikára. Messze is van, más is, egzotikus is, meleg is, akármi. Persze, ez csak egy vágy volt, semmi több.

Végül, miközben külföldi munkákat keresgéltem, akadtam rá egy hirdetésre, miszerint a Mekelle Egyetem keres geoinformatikával foglalkozó kutatót-okatót. Mekelle Etiópiában van, Etiópia pedig Afrikában. Afrikában nem túl sok olyan ország van, ahová különösebb fenntartások nélkül elmehet dolgozni egy átlagos európai a családdal együtt. Etiópia az egyik ilyen. No, én tehát beadtam a pályázatomat, amit elfogadtak, aztán egy Skype interjú következett. Azután semmi, másfél hónapon át. Már régen el is felejtettük az egészet és kezdtünk volna mást keresni, amikor egy szeptemberi napon e-mailban értesítettek, hogy nyertem, engem választottak. Mit mondjak, örültünk és nem csak azért, mert kint az itthoni fizetés háromszorosát kapom majd, hanem azért is, mert irány Afrika! Az csak később derült ki, hogy ez nem olyan egyszerű.